Akikért 45 évig nem szólt a harang – a gyömrői gyilkosságok áldozatai

A Pest megyében fekvő Gyömrő és a környékén fekvő települések 1945 januárjától néhány hét leforgása alatt megtapasztalhatták, mit is jelent a kommunizmus a gyakorlatban. A főváros ostroma még javában tartott, amikor a keleti országrészben, a vörös hadsereg által már megszállt területeken ismét megjelentek az 1919-es vörös terror egykori támogatói, akik ott folytatták, ahol negyedszázaddal korábban abbahagyták. Ténykedésüknek köszönhetően több mint húsz személy – zömmel értelmiségiek, helyi közösségek vezetői – vált bestiális gyilkosságok áldozataivá. Írásunkkal az ő emlékük előtt hajtunk fejet.

A kezdetek

Az országrész még romokban hevert az alig két hónappal korábban elvonuló front után. Csodával határosnak mondható, hogy a helyi polgári közigazgatás képviselői a helyükön maradtak és végezték a munkájukat. Velük párhuzamosan azonban jó néhány, a betiltott Magyar Kommunista Párt tagságába tartozó személy kezdett szervezkedni, hogy ismét visszaállítsák a tanácsköztársaságot. Az események központja Gyömrő község (ma már város) volt, ahol néhány önjelölt aktivista – megszerezve a területileg illetékes szovjet katonai parancsnok írásos felhatalmazását – a saját szakállukra és elképzeléseik szerint kezdtek tevékenykedni. A később lehetséges tettesekként megnevezett személyek között voltak rendőrök, munkások és az MKP mendei titkárát is idesorolták. Megalakulásuk is sajátos elképzelés alapján ment végbe: Krupka Jakab vezetésével Gyömrőn direktóriumot alapítottak, mely az akkor formálódó nemzeti bizottságok mintájára, de annak ellenére létesült. Krupka és társai úgy tekintettek a direktóriumra, hogy annak hatásköre a nemzeti bizottságokéval azonos. Összegezve: felsőbb utasítás és főleg mindenféle ellenőrzés nélkül vindikálták maguknak a teljes hatalmat. Már a gyilkosságokat megelőzően is sok panasz merült fel rendőri túlkapások, lefoglalások és a civilek zaklatása miatt.

Szamuely, Cserny és a Lenin fiúk nyomán…

A hatalmat megragadó társaság természetesen erős ellenszenvet táplált a helyi közigazgatás vezetői, földbirtokosok, tekintéllyel rendelkező közösségi emberek ellen, egyszóval mindenkivel szemben, akik az akkori viszonyok között is képesek voltak fenntartani a rendet és újjászervezni a falvak életét. Ne feledjük, a harcképes férfilakosság java nem is tartózkodott ekkor otthon, rengetegen estek el a II. világháború harcterein, sokan még a Dunántúl védelmére felsorakozott csapatokban harcoltak, és számos honvédet – valamint civil lakost is – elindítottak már a szovjet hadifogolytáborok felé. Már itt felmerül a kérdés, hol voltak ezek az emberek a háborús évek alatt, akkor, amikor a lakosság nagy része önfeláldozó módon végezte munkáját és várta a háború végét? Mindenesetre a vörös pribékek pontosan tudták, mi a feladatuk. Éjjel, minden előzetes bejelentés nélkül hívták vagy vitték be a későbbi áldozatokat a gyömrői Községházára. Az ürügyek között szerepelt járási értekezlet, kihallgatás, „a községnél észlelt fasiszta ügyek”, de előfordult olyan eset is, amikor semmilyen indokot nem mondtak a „bekéretetteknek”. Az áldozatokat ezután több napon át kínozták. 1945 januárja és áprilisa között, azonos forgatókönyv szerint a következő személyeket hurcolták el és végezték ki, mindnyájukat felsőbb parancs és bírósági eljárás nélkül:

Diószeghy István – Maglód főjegyzője, Pálffy Károly – Tápiósáp, irodatiszt, Czövek József – Gyömrő, földműves, a Nemzeti Bizottság Kisgazda küldöttje, Straub János – Gyömrő, polgármester, Soponyai Gyula – Gyömrő, vendéglő tulajdonos, Pinnyey Lajos – Tápiósáp főjegyzője, Dr. Bellus János – Maglód, Nagykátai járásbíró, Mikla Pál – Ecser, katolikus plébános, Juhász Sándor – Maglód, irodatiszt, Schleisz – Bognár József – Tápiósáp, földbirtokos, Bajnóczy András – Úri főjegyzője, Nádas Béla – Ecser főjegyzője, Eper József – Tápiósüly, irodatiszt, Zambelly Béla – Maglód közigazgatási jegyzője, Moóri István – Tápiósüly főjegyzője, gróf Révay József – Úriban voltak birtokai, Pesten élt és a Pázmány Péter Tudományegyetemen tanított filozófiát. Úriba éppen Rákosi Mátyás írásbeli engedélyével tért haza, hogy birtokáról élelmet szállítson a fővárosba. Gróf Coronini János Ferenc – olasz földbirtokos, Úriban is voltak birtokai. Aczél Károly – Mende, uradalmi intéző, Csaba Gyula – Péteri, evangélikus lelkész, Rubács István – Mende, uradalmi intéző. 

Az áldozatok közül többek holtteste sohasem került elő. Jó néhány további személy halála szintén összefüggésbe hozható az elkövetők körével. A kivégzések bestialitását jól mutatja, hogy Pinnyey Lajost, akinek maradványait a gyömrői tó partján találták meg, élve temették el. Csaba Gyula lelkész szemeit kiszúrták. Mikla Pál plébános szemeit szintén kiszúrták, majd olyan silányul kaparták el testét, hogy mire felfedezték, a kutyák lerágták a lábait…

Az áldozatok feleségei egymás után tettek feljelentést férjeik eltűnése után. A gyömrői községházán érdeklődésükre azt a tájékoztatást kapták ugyanis, hogy az áldozatokat már napokkal korábban elengedték. Az eltűnések ügyében – különösen az első halottak felfedezése után vizsgálat indult, még maga Péter Gábor is kiszállt a helyszínre, és több elkövetőt letartóztattak – majd szép csendben elengedték őket. Büntetőeljárás egyetlen személy ellen sem indult. Futó Dezső újságíró és kisgazda párti képviselő 1946. február 27-én az Országgyűlésben interpellálta Nagy Imre belügyminisztert, mivel már korábban hosszú újságcikket írt az esetről, ám a korabeli újságok közül azt senki sem merte közölni. Nagy Imre válaszában elbagatellizálta a dolgot, sőt, Futót tette felelőssé, mivel rossz színben tüntette fel a „népi demokráciát”. A gyilkosságsorozatot végül sohasem göngyölítették fel. A gyilkosok többsége ágyban, párnák közt hunyt el, s kivétel nélkül mindnyájan megúszták a felelősségre vonást…

Dr. Gecsényi Lajos, az Országos Levéltár főigazgatója 1989-ben a Magyar Nemzetben publikált először az 1945-ben lezajlott gyilkosságokról, az ügy teljes feltárását pedig Palasik Mária történész végezte el, melyről könyvet jelentetett meg „Félelembe zárt múlt” címmel. Dr. Török Gábor, gyömrői illetőségű MDF-es országgyűlési képviselő pedig 1992-ben parlamenti interpellációban emlékezett meg az áldozatokról. A Legfőbb Ügyészség 1990-ben kivizsgálta az esetet, de túlélők híján senki ellen sem emeltek vádat. Az Ügyészség elutasította a leszármazottak azon kérését is, hogy az áldozatokat rehabilitálja, hiszen esetükben nem született elmarasztaló jogi ítélet.

Napjainkban a meggyilkoltak emlékét minden településen hirdeti emlékmű, néhányuk sírját – például Mikla Pál plébánosét – a helyi közösség ma is ápolja. A tágabb közvélemény előtt azonban a mai napig ismeretlen ez a kegyetlen gyilkosság sorozat. Ma sem feledkezhetünk meg az áldozatok szenvedéseiről és családjaik embertelen sorsáról. Sokan még a közvetlen hozzátartozók közül is élnek, és hordozzák magukban egykori családi tragédiájukat. Erkölcsi kötelességünk fejet hajtani az áldozatok emléke előtt és részvétünket nyilvánítani családtagjaiknak.

Gloria Victis.